A sopianaei ókeresztény mauzóleum ikonográfiája

A sopianaei ókeresztény mauzóleum keresztény ábrázolásainak ikonográfiai és vallástörténeti elemzése során megfigyelhetjük, hogy az ábrázolások egy része pogány eredetű, más része pedig talán eretnek tanokkal is kapcsolatba hozható.

Ókeresztény Mauzóleum

Az Ókeresztény Mauzóleum belső tere

A kereszténység korában is ható későantik vallási-filozófiai eszmerendszerek

Anélkül, hogy a III-IV. század eszmetörténeti képét teljes mértékben felvázolnánk, csak a szempontunkból releváns, későantik filozófiai iskolát, a késő-platonizmust, illetve a kereszténységgel „rokon” misztérium¬vallásokat vizsgáljuk meg!

Az antik világban már a görög klasszikus korszak hanyatlásakor megjelent az a fajta gondolkodásmód, amely az egyén sorsát függetlenné tette annak személyes, egyéni törekvéseitől, akaratától, befolyásától. A keleti kultúrákkal ismerkedő görögség aztán részben a miszticizmusban találta meg azt a kapaszkodót, amely kivezetheti a jelen világ gyötrelmeiből, abból a sajátos helyzetből, hogy képtelen maga irányítani a sorsát.

A folyamat – a „magas” és tudományos filozófia szintjén már Platónnal elkezdődött, de a hellenizmus alatt tovább erősödött, és „vulgáris” változatai a különböző keleti misztériumok, mint az Ízisz és Ozirisz-Szerapisz, a Kybelé-Attisz, a Dionüszosz, a Mithras kultusz, illetve végül a kereszténység elterjedésében érték el teljes kiteljesedésüket. A folyamat során végig mintegy „versenyeztek” egymással a magas, tudományos filozófia, illetve a misztériumvallások különböző formái.

A római birodalom térhódításával bekebelezett – immár hellenisztikus1A Kr. e. III. században a dél-itáliai „Magna Graecia”, illetve a II-I. század során maga Hellasz, valamint a Keletet jelentő Kis-Ázsia, Szíria, Egyiptom – görögség termékenyítette meg végül a későantik római filozófiai gondolkodást is. A filozófiával (és a görög művészettel) újonnan ismerkedő rómaiak hamarosan buzgó követőivé váltak a különböző, már jóval korábban kidolgozott, görög filozófiai iskoláknak.2Marcus Aurelius, az alapvetően sztoikus beállítottságú filozófus-császár kitűnően ábrázolja a különböző iskolák – tanítóin keresztül – reá tett hatását az „Elmélkedések” Első könyvében.

Ezek közül a filozófiai iskolák közül a témánk szempontjából a késő-platonizmusnak van a legnagyobb jelentősége, mivel idealizmusával, a keresztény mennyországhoz hasonló túlvilágképzetével és az evilági életnek, mint a túlvilági sorsot erkölcsileg meghatározó és megalapozó „előélettel” a kereszténység különösen jelentős vetélytársa volt a későantik időkben. Talán nem véletlen, hogy – valószínűleg az elhatárolás szükségességét érezve – a kora-keresztény egyházatyák, különösen az apologéták, éppen a platóni tanokkal foglalkoztak a legbővebben.3Bővebben: Az ókeresztény egyház és irodalma, in: Ókeresztény írók 1. szerk. VANYÓ László, Szt István Társulat, Bp. 1988. 25, 170, 132, ill. 353. skk.

A kereszténység számára a másik jelentős „vetélytárs” (különösen a katonai határvidéken) a szintén a misztériumvallások közé sorolható Mithras-kultusz. A fényt (lelki-szellemi világot, életet, jót) jelképező napisten, illetve az őt megszemélyesítő csillagkép, Perseus alakjában ábrázolt férfialak az iráni eredetű dualista elképzelés szerint megöli a sötétséget (anyagi világot, halált, rosszat) jelképező bikát.4Mgjegyzendő, hogy a napnak az ekliptikán történő, látszólagos recessziója miatt a manapság májusra eső bika csillagkép mintegy 5-6000 évvel ezelőtt a tél, azaz a hideg, a sötétség, végét jelentette. A Mithras-kultuszra utaló nyomok Pécsett is kerültek elő, így pl. oltárkő töredék is: Soli Invi[c]/to pro sa/lute M[ithrae] felirattal – éppen a püspökség területéről.5„A legyőzhetetlen Napistennek, Mithras tiszteletére!” Corpus Inscriptionum Latinarum: III 10284; Die Römischen Inschriften Uungarns: 977; FÜLEP Ferenc–SZ. BURGER Alice: Pécs római kori kőemlékei, 1974: 20,14;

A sopianaei Ókeresztény „Mauzóleum”

Anélkül, hogy a régészeti-művészettörténeti részletekbe bocsátkoznánk, vázoljuk fel a Fülep Ferenc, ásató régész által (a dán Dyggve nyomán) „mauzóleumnak” elnevezett ókeresztény temetőkápolna és sírkamra rövid leírását!6Fülep Ferenc-BBachman Zoltán: Sopianae ókeresztény emlékei

A felső épületből (ún. cella memoriaeből) és az alatta lévő kriptából álló épületet valószínűleg a IV. sz. 70-es, 80-as éveiben építhették; legalább két építési periódusban, melyek mindegyike érintette a sírkamrát is, miután a második építési periódusra esik annak bővítése, illetve két újabb szarkofág behelyezése. Épp ez okból – mivel nem érintik az eredeti freskósorozat jelképiségét – ezekkel nem is foglalkozunk bővebben. 

Márványmintázatos felületkitöltö díszítés medalionnal

Márványmintázatos felületkitöltö díszítés medalionnal

Az eredeti sírkamra festményei részben felületkitöltő díszítések (márványutánzatos festmények, ún. pompeji III. stílusban, középütt vörös medalionokkal), részben pedig – a felületkitöltő díszítésekhez hasonlóan keretelt – figurális ábrázolások. A freskókon kívül a szarkofágon is láthatunk díszítéseket, de ezek egy részét sajnos a népvándorlás kor idején tönkretették. 

Egy állat patája a boltozat megmaradt kezdetén

Egy állat patája a boltozat megmaradt kezdetén

A megmaradt7Vannak bizonyítékok arra nézve, hogy a boltozat is festve volt, de ez annyira elpusztult, hogy csak az oldalfalakon megmaradt, hiányos részekből tudjuk az eredeti mondanivalót rekonstruálni. freskósorozat alapvetően két részből áll; az északi falon Ádám és Éva bűnbeesése, majd Dániel próféta az oroszlánok vermében,8Mind az Ádám-Éva, mind a Dániel jelenet legközelebbi párhuzama – állítólagos XIX. századi megfigyelések alapján – éppen Pécsett, az I. sz, ún. „Péter-Pál” sírkamrában látható. Ezek mára sajnos a felismerhetetlenségig elpusztultak. végül az életfa motívuma látható. A keleti fal tengelyében, a mennyezet alatt Krisztus szimbólumát, a görög X és P (khi és rho) betűk ligatúrájából álló, ún. Krisztogramot látjuk ún coronae longae, azaz „hosszú koszorúk” (ti. virág- vagy egyéb növényi füzérek) által körülvéve; az alatta lévő fülkében búzakalász ábrázolással,9Nyilvánvaló utalásként a szent eucharisztia részét képező a kenyérre – hasonlóképpen, mint ahogy a „Korsós Sírkamrában” a korsó (és pohár) talán a borra utal. balra (de Krisztus jobbján!) egy pálmaágakkal (a dicsőség, azaz a „megdicsőülés” szimbólumaival) övezett trónuson ülő, vörös ruhás alak torzója, míg jobbra (de Krisztus balján!) maga az elhunyt testét befogadó szarkofág áll. 

Búzakalász motívum a keleti fal fülkéjében

Búzakalász motívum a keleti fal fülkéjében

Az északi fal freskósorozata

Az északi fal tehát Ádám és Éva jelenetével kezdődik. Ez gyakori ábrázolása a korabeli ókeresztény ikonográfiának, mely igyekszik a földi létünk gyarlóságára irányítani a figyelmet.

Ádám és Éva - a bűnbeesés jelenete

Ádám és Éva – a bűnbeesés jelenete

És az Úristen a földből mindenféle fát sarjasztott, ami tekintetre szép és táplálkozásra alkalmas; azután kisarjasztotta az élet fáját a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának a fáját. [Ter 2.9]

Az Úristen parancsot adott az embernek: „A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz.” [Ter 2.16-17]

A kígyó ravaszabb volt a föld minden állatánál, amit az Úristen teremtett. Ezt mondta az asszonynak: „Valóban mondta Isten, hogy nem ehettek a kert valamennyi fájáról?” Az asszony így válaszolt a kígyónak: „A kert fáinak gyümölcséből ehetünk. Isten csak a kert közepén álló fa gyümölcséről mondta: Ne egyetek belőle, ne érintsétek, nehogy meghaljatok.” Erre a kígyó így beszélt az asszonyhoz: „Semmi esetre sem fogtok meghalni. Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat.” Az asszony látta, hogy a fa élvezhető, tekintetre szép, és csábít a tudás megszerzésére. Vett tehát gyümölcséből, megette, adott férjének, aki vele volt, és az is evett belőle. Erre felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek. Fügefa leveleket fűztek össze, és kötényt csináltak maguknak. [Ter 3.1 7]

Azután így szólt az Úristen: „Lám, az ember olyan lett, mint egy közülünk, ismer jót és rosszat. De nem fogja kinyújtani kezét, hogy az élet fájáról is vegyen, egyék és örökké éljen!” Ezért az Úristen eltávolította az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből lett. [Ter 3.22-23]

Vagyis a bűnbeesést követően Isten – legalábbis részben – azért űzte ki az embert a Paradicsomból, nehogy az az élet fájáról is egyen. Ez a freskósorozat további értelmezése szempontjából igen fontos momentum. Érdekes motívum, hogy bár a freskó – a szigorú, szinte mértani, tengelyes szimmetriájával – már előrevetíti a koraközépkor merev ábrázolásmódját, mégis mindkét alak „kilép” a keretből (az ilyesfajta „motívum” legközelebb csak a reneszánszban jelenik meg újra). Dr. Eugen Scherer kitűnő ötlete, hogy ezzel a művész talán magát a kiűzetést, a Paradicsomból való távozást próbálta szemléltetni.

A következő jelenetünk Dániel próféta története, akit a hite miatt az oroszlánok elé vetettek: 

Dániel az oroszlánok között a mártíromság koszorúival

Dániel az oroszlánok között a mártíromság koszorúival

[…] „Dárius király, örökké élj! Országod főfelügyelői és satrapái, tanácsosai és vezérei megállapodtak abban, hogy királyi határozatot kellene kibocsátani, és szigorú tilalmat elrendelni, hogy aki harminc napon belül rajtad kívül, ó király, bárki máshoz fordul, akár istenhez, akár emberhez valamely kéréssel, azt az oroszlánok barlangjába kell vetni.” […] Dániel tudta, hogy kibocsátották a rendeletet. Mégis bement a házába, és felső termének Jeruzsálem felé nyíló ablakánál naponta háromszor térdre borult. Imádkozott és magasztalta Istenét, ahogyan azelőtt is tette. Ezek az emberek azonban rátörtek, és rajtakapták Dánielt, amint éppen Istenéhez imádkozott. […] Erre azt mondták a királynak: „Dániel, aki Júda foglyai közül való, nem törődik veled és tilalmaddal, amelyet kiadtál. Naponta három ízben elvégzi imádságát.” […] Erre a király kiadta a parancsot, Dánielt elővezették és az oroszlánok barlangjába vetették. A király azt mondta Dánielnek: „A te Istened, akit állhatatosan tisztelsz, meg fog menteni.” […] A király már kora hajnalban fölkelt, és sietve az oroszlánok barlangjához ment. Amint a barlanghoz közeledett, panaszos szóval Dánielt emlegette. Ezt mondta a király Dánielnek: „Dániel, az élő Isten szolgája! A te Istened, akit te állhatatosan tiszteltél, meg tudott-e menteni az oroszlánoktól?” Dániel így felelt a királynak: „Király, örökké élj! Istenem elküldte angyalát, és bezárta az oroszlánok száját. Nem engedte, hogy ártsanak nekem, mert ártatlannak talált. De ellened se követtem el vétséget, ó király!”… [Dán 6.2-24]

A kissé hosszú történetből kiderül, hogy Dániel szenvedésének alapvetően két oka volt: egyrészt nem volt hajlandó egy élő embert istenként tisztelni – vagyis istenkáromlást elkövetni –, másrészt nem volt hajlandó (bizonyos napokon) nem tisztelni a saját istenét – azaz megtagadni azt. A történet egyértelmű párhuzamára ismerhetünk a korai keresztény korban azoknak a mártíroknak a történetében, akik nem voltak hajlandók megtagadni az istenüket és áldozni a hivatalos római istenek, illetve a császár istensége előtt. Sorsuk Dánieléhez hasonlóan alakult; többnyire az amfiteátrumok arénájában a vadállatok elé vetették őket. De míg Dánielt – hite miatt – megmentette az Úr angyala, addig ők többnyire mártírhalált haltak.

Vajon mi utalhat erre a „Mauzóleumban”? Mint olvashatjuk, Dániel történetében nincs szó koszorúkról. A fonott koszorú az Ószövetségben először Judit könyvében jelenik meg, de Judit története valójában egy későbbi (hellenisztikus kori) interpoláció a Bibliába (miért is a protokanonikus zsidó „Tanakh”-ból10A zsidó szentírás három fő része – a Torah (Törvény), a N’viim (Próféták) és a K’tuvim (Írások) kezdőbetűiből kialakított mozaikszó. – és így a későbbi protestáns Ószövetségből – ki is maradt). Itt egyértelműen egy antik (hellenisztikus, illetve etruszk eredetű római) szimbólumról van szó, mely viszont az újszövetségi jeleneteken rendre felbukkan, hiszen a kereszténység ebben a késő hellenisztikus-római kultúrában vert gyökeret.

Az antik auktoroknál gyakran előforduló koszorúmotívum nagyon sok jelentést hordoz. A (fonott) koszorúknak alapvetően két típusát különböztették meg: a corona pactilis, torta, illetve plexa elnevezésű koszorút, melyet a növényi részekből csavartak össze, valamint a corona sutilis, nexa, illetve serta elnevezésűt, melyet szalagokkal fontak körbe és erősítettek össze, és amelyet a rómaiak corona lemniscatának11Vergilius: Aeneis V. 269; VI. 772, illetve palma lemniscatának12Cicero: Rosc. Am. 35,100 is neveztek. A görög forrásokban az előbbi sztephanosz plektosz, az utóbbi sztephanosz koulisztosznéven volt ismert. A kereszténységgel való kapcsolata idején általában a dicsőség kifejezője, eredete pedig Szt. István első vértanú történetéből származik:13Az István (Sztephanosz) név valódi jelentése: koszorú – azaz a „mártíromság koszorúját elnyert”

[…] Erre ordítozni kezdtek, befogták fülüket, s egy akarattal rárontottak, kivonszolták a városból és megkövezték. A tanúk egy Saul nevű ifjú lábához rakták le ruhájukat. Míg kövezték Istvánt, így imádkozott: “Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” Majd térdre esett és hangosan felkiáltott: “Uram, ne ródd fel nekik bűnül!” Ezekkel a szavakkal elszenderült. [ApCsel 7.57-60]

Esetünkben a koszorúk vörös és zöld növényekből vannak vörös szalagokkal összefogva. A színek maguk utalnak a mártíromságra:

Az én szerelmem fehér is, piros is, kitetszik ő akár tízezer közül is. [Én 5.10] „A fehér a kiváló hitvallóra, János evangélistára, a piros István első vértanúra, […] a zöld az aprószentekre vonatkozik.”14Jacobus de Voragine: Szent István vértanú. in: Legenda Aurea

Már magának annak a ténye, hogy az amúgy augusztusban mártíromságot szenvedett Szt. István ünnepét december 26-án (a Karácsony utáni „legrangosabb” napon) ünnepeljük, jelzi a mártír hitvalló fontosságát. A zöld és a piros a későbbiekben is a mártíromság jelképei maradtak, mint láthatjuk a ravennai San Apollinare Nuovo gádorfalán vonuló üdvözültek kezében felváltva lévő vörös, illetve zöld koszorúkról.

Az Újszövetség aztán számos más helyen is a koszorút említi, mint (akár a halálig tartó) állhatatosság jutalmát, és ettől fogva az antik eredetű szimbólum szervesen beépült a keresztény ikonográfiába:

Ha majd megjelenik a legfőbb pásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját. [1Pét 5.4] Boldog az az ember, aki a kísértésben helytáll, mert miután kiállja a próbát, megkapja az élet koszorúját, amelyet az Úr azoknak ígért, akik őt szeretik. [Jak 1.12] A versenyzők valamennyien megtartóztató életet élnek, minden tekintetben. Ők hervadó koszorúért, mi pedig hervadhatatlanért. [1Kor 9.25] Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koszorúját. [Jel 2.10]

Vélhetően a „Mauzóleumban” eltemetett, amúgy nyilvánvalóan jelentős személyiség valamelyik utolsó keresztényüldözés (esetleg későbbi barbár betörés)15Az utolsó keresztényüldözés a IV. század elején, Diocletianus császár idején volt. Az, hogy a mauzóleum csak a 370-es, 80-as években épült, nem zárja ki annak lehetőségét, hogy egy évtizedekkel korábban elhunyt mártír csontjait ekkor – méltóbb környezetben – „újratemették” volna. idején szenvedhetett vértanúhalált, ami után – jutalomképp – elnyerte az örök életet. Erre utal az északi fal utolsó ábrázolása, az életfa. 

Az élet fája

Az élet fája

És megmutatta nekem az élet folyóját, kristályhoz hasonlóan ragyogott, Isten és a Bárány trónjából fakadt. Az utca közepén és a folyam két partján az élet fái álltak. Tizenkétszer hoznak gyümölcsöt, vagyis minden hónapban teremnek, a fa levelei meg a népek gyógyulására szolgálnak. [Jel 22.1-2]

Az élet fája tehát legyőzi a halált, és az élet és halál szakadatlan körforgása helyett (melyet gyakran az évszakok kérlelhetetlen körforgásával, vagyis a természet halálával, majd feltámadásával is szimbolizálnak) a folyamatos és örök életet biztosítják.

A keleti fal

Az ókeresztény mauzóleum sírkamrájának keleti fala

Az ókeresztény mauzóleum sírkamrájának keleti fala

Ezután léphet be az elhunyt lelke a Paradicsomba16A növényi motívumok – a többi sírkamrához (mint az I., ún. „Péter-Pál” vagy a II. ún. „Korsós” sírkamra) hasonlóan a Paradicsomkert, az Éden ábrázolásai, ahová a lélek csak az elhunyta után léphet be ismét. és foglalhat helyet Krisztus jobbján, amit a „Mauzóleum” keleti fala ábrázol.17Ugyan Fülep Ferenc itt egy fehér ruhás alakról ír, aki „lehetett maga Krisztus is”, de ez két okból is kétséges: egyrészt az alak nem fehér, hanem vörös ruhát visel, másrészt a feltámadott, majd a mennybéli trónusán ülő „Pantokratór”, azaz „Világbíró” Krisztus ábrázolása merőben szokatlan – sőt példa nélkül álló – lenne a korban. A keleti fal elrendezésében félreérthetetlen az a szándék, hogy a testet rejtő szarkofágot ne a sírkamra tengelyében, hanem attól délre, mintegy a sírkamra keleti falán „uralkodó” Krisztus bal oldalán helyezzék el.18Erre utal az a régészeti tény is, hogy a szarkofágot előbb tették a helyére, majd csak utána építették „köréje” a sírkamrát. Ennek csak az lehetett az oka, hogy a (Krisztusnak) jobb oldalt jelölték ki a lélekoldalnak, a bal oldalt pedig a test oldalának. A lélek és test, mint túlvilági és evilági, végső soron jó és rossz ilyen mértékű szembeállítása idegen az ortodoxiától (vagy legalább is az első századokban folyamatosan küzdöttek ellene). Eme manicheista tanok viszont a korai kereszténység (pontosabban a IV. század második felének) idején gyakran igencsak mélyen hatottak.19Lásd Hegemoniosz „Arkhelaosz-aktáit” vagy Titus, Bosztra püspökének „A manicheusok ellen” című négy könyvét! in: Az Ókeresztény egyház irodalma... id. mű 644 skk. Hasonlóan, a földi életet a sötétség, a halál birodalmának mondja az ún. „Egyiptomiak szerinti evangélium” is:20Apokrifek, in: Ókeresztény írók 2. szerk. VANYÓ László, Szt István Társulat, Bp. 1988.295.o. Fennmaradt Alexandriai KELEMEN idézeteiben: Strm III.6,9.

Az Úr mondta Szalóménak, aki érdeklődött: „Meddig uralkodik a halál? Nem mintha az élet rossz volna és a teremtés gyatra.” „Amíg ti, asszonyok szültök”, válaszolta […] „Azért jöttem, hogy lerontsam a nő művét […] Ez a mű ugyanis a születés és a pusztulás”.

Bár itt a nő testesíti meg az anyagi világot, és így a halál birodalmát, azért nem kifejezetten – vagy csupán – a nőellenesség hangzik ki a sorokból, hanem inkább a földi élet megvetése. A gnoszticizmus tehát egy időben annyira át- meg átjárta bizonyos keresztény gondolkodók írásait, hogy az ortodox egyházatyák munkásságuk java részét az ez elleni küzdelemre voltak kénytelenek fordítani. Hogy a szíriai eredetű manicheizmus mennyire terjedt el a dunai provinciákban, források hiányában nem tudhatjuk. Viszont érdemes megjegyezni, hogy a középkorban épp Magyarország tőszomszédságában ütötte fel a fejét a hasonló gondolatokat megfogalmazó bogumil eretnekség, mely aztán – mint „kathar” eretnekség – egészen Dél-Franciaországig éreztette a hatását. Nem lehet kétséges, hogy a közben eltelt egy évezred alatt is valahol az Észak-Balkánon lappanghattak az effajta gondolatok.

A szarkofág

Az ábrázolásokból fennmaradt még a szarkofágunk, melynek faragásai – éppen a töredékessége miatt – különböző kiegészítésekre és értelmezésekre adnak alapot. A régészeti monográfiákban mindvégig IV. századi, sirmiumi készítésű (de félkész) szarkofágról21Fülep Ferenc id. mű van szó, bár egyesek azt állítják, hogy nem is IV., hanem csak III. századi darab, így ez esetben eleve nem valószínű, hogy keresztény alkotás lenne.22Tóth István szóbeli közlése nyomán

A leírások egyértelműen évszakábrázolásoknak azonosítják a sarkokon, ún. „nor-pannon” niche-ekben lévő alakokat. A jelenleg látható felületeken ezekből kettő ki van dolgozva, kettő pedig el van nagyolva. Emellett viszont a keleti fal felé néző oldalon is van kettő belőlük; ez esetben viszont az évszakábrázolások teóriája csak akkor állja meg a helyét, ha a szarkofág fő- (hosszanti) oldalán elnagyolt figurák eredetileg mást ábrázoltak volna (így pedig az évszakábrázolások a két rövidebb oldalra „szorítkoznak”).

Mindenesetre az évszakábrázolások jelentősége a szemközti falon lévő életfával vethető össze; míg az a halál nélküli örök életet, addig ezek az élet és halál szakadatlan körforgását szimbolizálják. Ezek mellett az életfa motívuma, valamint két, pálmaágat tartó szárnyas angyalka szintén megtalálható még a faragványok között. Ez az ókeresztény szimbolikában a mindenütt jelenlévő Isten templomát jelenítené meg, mint Ezekiel próféta látomásában is:

A padlótól a kapu felső részéig kerubok és pálmák voltak kifaragva. [Ez 41.20]

Jelentősebb azonban a szarkofág akroterionjait díszítő maszkok szimbolikája. A kereszténységet megelőző, pogány római hitvilágban a (halotti) maszkok a család elhunyt tagjait, a családot továbbra is segítő manest („halotti árnyakat” vagy a család „alvilági isteneit”) voltak hivatva megjeleníteni a családi szentélyben, a Larariumban. Amennyiben erről volna szó (és persze feltéve, hogy IV. századi, keresztény kori termékkel van dolgunk!), úgy azt kell feltételeznünk, hogy a halál antik eredetű szimbolikája egyszerűen tovább él – természetesen megváltozott belső tartalommal, immár csak „allegóriaként” – a keresztény vallásosság mellett is.23Nem lenne teljesen egyedülálló az eset, mint ahogy Ravennában mind az ortodoxok, mind az arianusok keresztelőkápolnájában egyaránt megtaláljuk a Jordán folyamistenének ábrázolását Keresztelő János, illetve Jézus alakja mellett. Egyértelműen arról lehet szó, hogy az antik kultúrán felnőtt emberek számára ez csupán a folyó szokásos allegóriája, nem pedig valamiféle politeista maradvány. 

Színházi maszk a szarkofágon

Színházi maszk a szarkofágon

Más vélemény szerint ezek a maszkok nem halotti, hanem színházi maszkok.24Erre utalna az a tény, hogy a halotti maszkok szemét mindig valami színes kővel helyettesítették, itt pedig ennek nyoma (pontosabban „foglalata”) sincs; ezzel szemben oly plasztikusan a felszín mögé van mélyítve a szemüreg, hogy kifejezetten az „űrt” a „lukasságot” kellett, hogy ábrázolja – mint a színházi maszkok esetében. Ebben az esetben két, különböző halálszimbólumra is utalhatnak. Egyrészt a Dionüszosz-kultuszra, (Dionüszosz a színjátszás görög eredetű istene), mivel az ő misztériuma szerint – a természethez hasonlóan – évente meghal, majd újjászületik; ezért is ábrázolják gyakran csecsemőként vagy legalábbis (örök-) ifjú istenként. A halál, illetve az abból való feltámadás a természet örök megújulását – végső soron „halhatatlanságát” jelképezi – csakúgy, mint a kereszténységben.

Egy másik lehetőség szerint egy késő-platonikus mítosz lehet az interpretáció alapja; Platón ui. többször kifejti, hogy az ideák világa és a mi, tökéletlen világunk közti különbséget úgy kell elképzelnünk, mint a mi (általunk szubjektív módon tökéletesnek érzékelt) világunk és a művészi ábrázolás (ehhez képest) tökéletlensége közti különbséget.25Éppen ezért Platón nem is szerette a művészeteket; úgy tartotta, hogy a tökéletes (ideák) tökéletlen utánzatát még tovább utánozni a lehető legtökéletlenebb megoldáshoz vezethet csak. Ezért a késő-platonizmus idején a színház és a való világ közti különbséget az élet és a halál közti átmenetként értelmezték. E „mítoszteremtés” során mind a pogány, mind a keresztény íróknál találkozunk a mi világunkat valamiféleképpen a színházhoz hasonlító metaforákkal:

„A férfiak és nők többnyire csak kevés realitással rendelkező bábuk.”26Platón: Törvények, 804.B
„Ez az élet nem más, mint az emberi faj komédiája.”27Szent Ágoston: Enarrationes in Psalmos 127 illetve „…tragikomédiája”28Porphürosz: Ad Marc. 2

„Színpad a föld és az élet játék: jöjj, alakítsd szereped;
Űzd el gondjaidat, könnyű lesz a szíved!”29Palladasz epigrammája (saját fordítás). A görög eredeti: Σκηvη πας o ßιoς και παιγvιov η μαθε παιζειv / Τηv σπoυδηv μεταθεις, η φερε τας oδυvας.

Összegzésül megállapíthatjuk tehát, hogy – a korban szokásos módon – az ókeresztény művészet; szimbolikus ábrázolás és ikonográfia, igen sok elemet megtartott a kereszténységet megelőző, pogány korszak szimbólumai közül, és ezeket – természetesen megváltozott belső tartalommal – integrálta a saját szimbólumrendszerébe.

A kor keresztény embereinek nyilvánvalóan nem okozott gondot bizonyos korábbi, pogány eredetű szokások, illetve szimbólumok további használata, hiszen nem gondolkodtak el annak belső, pogány vallási vagy filozófiai mondanivalóján.

Hasonlóképp, az egyszerű, provinciális lakosság számára – különösen az oly „távoli” és alapvetően rurális, illetve katonai tartományokban, mint Pannonia – a korabeli kereszténység különböző irányzatai közti finom, inkább a görögség filozófiai hajlamához illő különbségtétel meglehetősen idegen volt (mint ahogy az ariánus vitát összegző – és sommásan „lezáró” – magyar szólás is tartja: „Jottányit sem számít”).30A szólás eredete a homousziosz-homoiusziosz; azonos lényegű-hasonló lényegű kifejezésekben lévő „iótányi” különbségre utal.

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Pin It on Pinterest

Shares
Share This

Megosztás

Ha érdekesnek tartotta, ossza meg a cikket!